BÄCHER IVÁN Kecskepörkölt

A kecskepörkölthöz kecske kell.

Elég lenne hozzá kecskehús is, két-három kiló, de hol kapni kecskehúst? Sehol.

A kecskepörkölthöz kecske kell tehát.

Lehetőleg kettő-három.

Azért kell ennyi, mert egyrészt a kecske társas lény, rosszul érzi magát magában, depresszióba süllyed szegény, és akkor már nem lesz igazi a húsa sem.

A kecske életét továbbá, sajátos életmódjából, pontosabban táplálkozási szokásaiból kifolyólag számos veszély fenyegeti, a kecske könnyen döglik, magyarán. Mindig rá kell hagyni egy párat.

De ha már van kecskénk, kettő-három, akkor már nincs sok gondunk a kecskepörkölttel. Akkor már nincs gond szinte semmivel.

Akkor már - pár röpke hónap, és lehet zsír után nézni a pörkölt alá.

Ehhez falun próbálkoztak páran disznót tartani, ez azonban ritkán járt eredménnyel. A malac nem bírja jól a kecskét. A kecske ugyanis mindent fölzabál előle. Könnyeden beugrik az ólba, addig is, amíg az óldeszkákat szépen, szisztematikusan nem rágcsálta el, aztán már csak besétál, általában be is költözik.

A kecske igen parktikus állat. Egyáltalán nem kell neki enni adni. Mindent megeszik ugyanis. Nem csupán tápot, takarmányt, tengerit, darát, szalmát, szénát. friss füvet, a kertben tenyésző mindenféle giz-gazt, dudvát, bokrot, fiatal fát és öreget, palántát, veteményt, gyümölcsöt természetesen, de szívesen fogyasztja a fakérget, a gyújtóst, a staflit, a lécet, mindenféle faanyagot, a papírt, a nejlont, a gumit, a téglaport, a meszet, a szenet, s nem veti meg az aprójószágot sem, kismacskát, zsenge baromfit, mert a kecske szórakozott állat, s gyakran elfelejti, hogy ő nem ragadozó.

Egyszóval zsírért el kell menni a boltba.

Mehetnénk kocsival is akár, ha van kocsink és ha van, akkor beférnénk abba. De aligha férünk. A kecske ugyanis nem csupán mindent fölfal, de mindenre föl is hág. Ami csak fönn van, ő arra fölugrik, azon mászkál, ugrál, toporog, dobog, mindaddig, míg csak az illető valami be nem horpad teljesen, össze nem lapul, föl nem dől, le nem törik, be nem omlik, ki nem zúg.

Az autó és a kecske egy portán nemigen fér meg együtt.

Minután megvan a zsiradék, már csak hagyma kell.

Konyhakerti hagymáról nemigen lehet szó - még jól emlékszünk azokra a lidérces napokra, amikor mindhárom kecskénk pofájából dőlt a penetráns hagymaszag.

Miután megvettük a hagymát is a boltban, és azt fölhasználásig betettük a vaskazettába, amit aztán jól elástunk, kezdhetünk gondolkodni a garnírungon.

A kecskepörkölt krumpliért kiált.

Mi is. Krumpli ugyanis nemhogy nálunk, de a szomszédságban sem igen lelhető fel. Kecskéink a levelekről a krumplibogarakat mazsolázták le elébb. De sok időnk nem volt örülni - pár nap, és poros, gödrös, föltúrt pusztaság lett minden krumpliföld. Talán még tárcsázni sem kell tavasszal.

Elküldjük hát az új asszonyunkat a boltba krumpliért.

A régit, a lumbágós szegényt, csak azért nem küldhetjük, mert az elment magától, még március végén, amikor palántázta a salátát, és csak másfél órai szorgoskodás után vette észre, hogy egy kecske mindvégig követte őt...

Ebből következik, hogy salátát is venni kell majd, sót is, hiába volt egy zsákkal, vén a kecske mind, már születésekor.

De ha már eddig eljutottunk, akkor már az atyaúristen sem veheti el tőlünk a mi jó, kis, megszolgált kecskepörköltünket.

Megfenjük a kést, felhajtjuk a kisüstit és sóhajtunk nagyot:

- Hja, szegények vagyunk, gyerekek, de jól élünk!

(A kecskepörkölt egyébként valóban a szegény emberek étele. Egy tányért ki lehet hozni már húsz-harmincezer forintból.)

Akkor aztán nekifoghatunk az egyetlen megmaradt kecskénket levágni. (A másik ugyanis egy százas szöget kapott be, a harmadik pedig patkánymérget nassolt két dobozzal, el is szaporodott a patkány, el is szaporodott volna, ha a harmadik, megmaradt kecskénk, valamennyit föl nem falta volna.)

Ennek a jó, szívós, inas és sovány állatnak - a kecske ugyanis, bármennyit eszik, csupa csont és bőr marad -, ennek a rosszul kezelt múmiára emlékeztető jószágnak tehát fájó szívvel elvágjuk a torkát, felhúzzuk a rénfára, vagy arra, ami abból megmaradt, megnyúzzuk a megboldogultat, kibelezzük, és aztán kezdhetjük róla lemosni a szőrt.

Ezzel egy nap alatt végezni bajos.

A kecskét ugyanis belül is szőr borítja.

A kecskepörköltre vágyó legjobban teszi, ha megszokja, de még jobban, ha egyenesen megszereti a kecskeszőrt.

Akkor aztán minden akadály elhárul a kecskepörkölt élvezete elől.

A kecskepörkölt elkészítése innen már roppant egyszerű: meg kell csinálni a kecskehúst pörköltnek.

Csak a fűszerezésére ajánlatos ügyelni: a kecskepörköltbe bele kell tenni, szuszakolni, zúdítani mindent, ami a kezünk ügyébe kerül, nemcsak kilónyi hagymát, öt fejnyi fokhagymát, két liternyi vörösbort, nem csupán nyakló nélkül sót, borsot, paprikát, de kell adjunk neki maroknyi majorannát, koszorúnyi babért, kis bokor lestyánt, csokréta tárkonyt, bazsalikomot, rozmaringot, kakukkfüvet, koriandert, citromborsot, csillagánizst, fehér ürömöt és feketét, illatos kutyafüvet, büdös kerti borókát, morzsolt légyfogót, zsályát, vasfüvet, turbolyát.

Így talán egy kicsit elvehetünk a kecskehús ízéből.

Ízre ugyanis a kecskehús valami rémes.



In: Bächer Iván: Vándorbab
Göncöl kiadó, Budapest