Házi kecske

A házi kecskék származását illető kérdést ma már teljesen megvilágítottnak tekinthetjük. A házi kecske csak a vadkecskéktől származhatik; más, kecskékhez hasonló állatok behatása azonban egymáshoz és a házi kecskékhez is annyira közel állanak, hogy tökéletesen tenyészképes korcsok származhatnak. Bonctani okokból a háromszögű keresztmetszetű szarvakkal díszített kőszáli kecskéket a törzsapaságból már régebben kizárták. Ezzel szemben néhány évvel ezelőtt föltételezték, hogy a házi kecskét mindkét valódi vadkecskéből, a bezoár és a pödröttszarvú kecskéből kell leszármaztatnunk. Nevezetesen azt állították, hogy a hajlított és nem egy egyenesbe fekvő szarvú kecskék a pödröttszarvúaktól származnak. De Binder és Augst kb. egyidejűleg megjelent munkái igazolták, hogy minden házi kecskénél – amennyiben a szarvak csavarodottak – a csavarodás az óramutatónak megfelelő irányban történik; ez azt jelenti, hogy a jobb szarv jobbra, a bal pedig balra van csavarodva. Ezzel szemben a pödröttszarvú kecskék szarvai ellenkező irányban csavarodnak. Ezt a sajátosságot a pödröttszarvú kecske a házi kecskével való keresztezésekre is átörökíti. Ez pedig azt igazolja, hogy a markhur, mint a házi kecske törzsapja, általában nem vehető tekintetbe. A szarvak csavarodását illetőleg, Lydekker szerint, csak egyes cserkesz házikecskefajok kivételesek. De minthogy ezeknek nincs nagyobb jelentőségük, ezúttal figyelmen kívül hagyhatjuk. Ilyenformán tehát a bezoár kecskét kell a házi kecskék egyetlen ősanyjául tekintenünk. A kardszarvú házi kecskékre vonatkozólag ez biztosan állítható.

Honnan származnak azonban a hajlítottszarvú házi kecskék? Lehetséges-e ezeket egyáltalában, – s ha igen, milyen úton – a bezoár kecskéktől leszármaztatni? Ezt a megoldhatatlannak látszó kérdést egy szerencsés felfedezés állítólag megoldotta. Kelet-Galiciában, Zloczovnál, vízvezeték berendezése alkalmával 3 kecskekoponya került 1913-ban napvilágra; a földréteg, amelyből a lelet előkerült, a diluvium s az alluvium közti átmeneti korból való. A koponyák Adametzhez kerültek megvizsgálás céljából, aki megállapította, hogy a két bak és egy nőstény koponyája a vadállapotában kihalt, mindeddig ismeretlen vadkecskefaj maradványa, amelyet ő Capra priscanak nevezett el. Ezeken a szarvcsapok kifelé is jelentékeny csavarodást mutatnak, de ezenkívül spirálisan önmaguk körül is csavarodnak; a csavarodás a bal szarvcsapon az óramutató irányát követi, egészen úgy, mint a csavartszarvú házi kecskéknél. Ezenkívül – mint Adametz kifejti – még más részletekben is hasonlítanak a koponyák a Jura-kecskékhez, valamint a csavartszarvú házi kecskék Balkánon élő más képviselőihez. Mi tehát a pödröttszarvú házi kecske törzsalakját a Capra priscában látjuk és ennek őshazáját Délkelet-Európában keressük.

A hircus házikecskék csoportja

Az ebbe a csoportba tartozók nagyrészt rövidszőrűek, kicsi vagy középnagy termetűek; de vannak törpe fajták is. Színezésük még hasonlít a törzsalakéhoz, jóllehet vannak fekete, fehér, sőt tarka fajták is. Az ősformától jelentékeny elütő fajták hiányoznak. Szarvatlanság előfordul.

Ebbe a csoportba az észak- és közép-európai kecskék tartoznak; de ugyanebbe a rokonságba tartozók Déleurópából sem hiányoznak. Azt még nem állapították meg biztosan, hogy ez az első csoport Európán kívül is el van-e terjedve, s ha igen, mennyire? Dél- és Közép-Ázsiában úgylátszik nem fordul elő és Afrikába is csak a törpekecskék alakjában jutott el.

Európában ez a kecske már a csiszolt-kőkorszakban is megjelenik, mégis a konyhahulladékok bizonysága szerint, később jelenik meg, mint a juh. A legrégebbi cölöpépítmények idején gyakoribb, mint ez utóbbi. Ezt a mai kecsketartási viszonyokhoz mérten, minthogy a kecske, mint „kisemberek tehene”, túlnyomólag csak a szegényebb néposztály tulajdonában van, a primitív kultúra kisérő jelenségéül állítják be. S valóban lehetséges is, hogy ez szegény népség volt, amely hatalmasabb és gazdagabb ellenség elől a tóra menekült. Itt a csekélyebb számban tartott kecskék számára is találtak helyet. És csak amikor a cölöplakók már annyira megerősödtek, hogy a szárazulaton is nagyobb telepeik voltak, csak akkor tudtak nagyobb juhnyájakat tartani. Innen van az, hogy a későbbi időkből, különösen a bronz-korszakból való cölöpépítmények körül a juh maradványai gyakoribbak, mint a kecske maradványai.

A cölöpépítmények eredeti kecskéje, a tőzegi kecske, kicsi, nyomorúságos állat volt, amely kisebb volt, mint a mi mai kecskefajtáink, körülbelül akkora, mint a kecskeszarvú juh. Úgylátszik, Európában a tőzegi kecske utóbb már nem élt, ellenben az afrikai törpe kecskékkel valószínűen közeli rokonságban áll.

Ez utóbbiak Lortet és Gaillard szerint már igen régen jutottak el Egyiptomba, ahol mindkét kutatónk a Toukh melletti új kőkorszakbeli maradványokban találta. A törpe kecske innen Afrikában egész Nyugat- és Kelet-Afrikáig elterjedt, s a négereknek gyakran egyetlen haszonállatja. Teste legföljebb 70 cm hosszú, 50 cm magasságú és nem több mint 25 kg súlyú. Rövid, széles fején mindkét nemnek mintegy ujjnyi hosszúságú szarva van, amely kardszerűen hátra-, a hegyén pedig kissé kihajlik; gyakran gombszerűen elsatnyúl. Rövid, síma szőrének színe általában sötét, fekete vagy szürkésbarna, előfordulnak azonban tarkázott állatok is. A kameruni törpe kecskék a berlini állatkertben feketék. Említésre méltó a törpe kecskék ügyessége, amellyel a fára másznak. Ugyancsak meglepődtünk, – írja Jannasch R. az Antiatlason és a Suson keresztül megtett utazásunk alkalmával, amint a 10 m magas fák csúcsán, amelyek alatt mi ellovagoltunk, 20 vagy még több kecskét minden lehető helyzetben megpillantottunk. Egyesek a hátsó lábaikon gyertyaegyenesen állottak és a magasan lévő leveleket és lelógó ágakat igyekeztek lerágcsálni, mások pedig a legmagasabb ágakon nyugodtan aludtak, miközben az erősen fujó szél hintázta.” Ha valami nyugtalanította őket, sajátságos hangot hallattak, amelyet Jannasch „kululu purc, purc, purc, kululu purc, purc, purc” szótagokkal utánoz, és amelyet más kecskéktől sohasem hallott. A berlini állatkert törpe kecskéinek sajátságos hangját mások is hallották s ez a hang csak egész távolról emlékeztet a közönséges kecske mekegésére, és inkább a kisgyermekek sírásához hasonlítható. Marokkóban ezeket az állatokat a gazdáik arra is fölhasználják, hogy az árgánfa (Argania sydderoxylon) gyümölcsét megeszik, s ennek kemény magvát kérődzéskor felöklendezik, s kilökik. Ezeket a marokkóiak összegyűjtik, mert étolajat ütnek belőlök.