Bellonius úgy tudja (1850), hogy ezeket kopasztották, nem pedig nyirták. Az angorai kecske, mint több más selyemszőrű háziállat is, nevét Angora tartománynak köszönheti. Ez a fajta azonban nemcsak erre a tartományra szorítkozik, hanem Kis-Ázsia legnagyobb részét lakja, amely körülbelül ennek a legszárazabb vidékével esik egybe. Innen terjedt el egész Közép-Ázsián keresztül, egész a kínai Tatárországig.
A angorai kecske szép nagy állat; a bak hatalmas csavarformájú, csavarodott, rézsut kifelé irányuló szarvat visel. A nőstény jelentékenyen kisebb, félkörformájú szarva kifelé irányul. Mint általában a rokonainak, az angorai kecskének is lelógó füle van. Fő ismertető jele a sajátságos hosszú gyapjú, amely csak a fejet, a füleket és az alsólábszárt hagyja szabadon. Ellentétben más hosszúszőrű, az angórai kecskének éppen gyapjas szőre fejlődött hosszú, göndör gyapjúvá, míg a rövid, durva szálkás szőr az előbbiben rejtőzik. A gyapjas szőr a nyakon, – ahol a leghosszabb – mintegy 20 cm hosszú, a testen körülbelül 16 cm. Szőre leginkább fehér, néha-néha sárgás, ritkábban szürke vagy fekete, a szarvak is világos szarúszínűek. Az angora-kecske finom gyapja adja a „kämel-gyapjút”, amelyből a kämel fonalat nyerik. A németek ezt tévesen „Kamelhaar”-nak mondták s ezt mi „teveszőr”-nek fordítottuk. Az angorai kecske gyapjából olyan fonalat nyernek, amiből a finom bársonyt készítik. Másfelől ebből szövik a kamelot és az alpakaszöveteket is, ha ez utóbbi nem az alpaka gyapjúból való. Egy állat kétszeri nyírással másfél kg gyapjút szolgáltat. A legfinomabb az Angorától északra fekvő Beibazárból való. Az állat gyapja élete két első évében a legfinomabb, a negyedik évig már csak jónak lehet mondani. Azután mindig silányabb lesz, úgyhogy az állatok 7-ik életévükben már gyapjútermelésre nem alkalmasak, s ekkor levágják.
Az angórai kecske gyarapodásához mindenekelőtt tiszta, száraz levegőt és bőséges táplálkozást kíván, úgyhogy, ha az ember a gyapjú termelésével meg akar elégedve lenni, nagy legelő területeket kell berendezni. És miután ilyen követelményeknek Dél-Afrika megfelel, 1864-ben bevitték a Fokföldre és tenyésztésükkel jó eredményt értek el. Remélhető, hogy Német-Kelet-Afrikában is beválik, jóllehet eddig sokat igérő kezdetnél még nem jutottak tovább. Egyéb földrészeken tenyésztése nem sikerült; Európában sem, ahol ismételten kísérleteztek vele. Tenyésztésével csupán Franciaországban értek el némi eredményt. Megemlítésre méltó. hogy ott az üzekedési idő változott, amennyiben az állatok október és november helyett szeptemberben párosodnak.
Mint általán a mesterségesen kitenyésztett állatok, az angorai kecske nagyon érzékeny a külső hatásokkal, különösen a hideggel és nedvességgel szemben; sokkal érzékenyebb, mint a közönséges kecske. Mondják, hogy az erősen nemesített többi háziállatnak azt a sajátságát is osztja, hogy rossz anya.
Az éppen most ismertetett állatnál alig kisebb értékű a kasmíri kecske. Meglehetősen kicsiny, de tetszetősen alkotott állat; hosszúsága kb. 1.5 m, vállmagassága pedig 60 cm. A vaskos lábakon nyugvó test nyúlánk, háta kerek, a keresztcsont alig magasabb, mint a marmagasság, nyaka rövid, feje eléggé vaskos, szeme kicsiny, lelógó fülei valamivel hosszabbak, mint a fej félhosszúsága. A hosszú, összenyomott, csavarformán összepödört, s mellső oldalon keskenyélű szarvak tövüktől kezdve egymástól lefelé, majd rézsútosan hátra és oldalra csavarodnak, de a hegyük ismét befelé fordul. Hosszú, merev, finom fedőszőr takarja a rövid, rendkívül finom, puha, pehelyszerű gyapjút; csak a pofát és a füleket borítja rövid szőr. A színezet változó. Általában a fej oldalai és a farok ezüstfehér, vagy gyengén sárgás, de egyszínű kasmir kecskék is előfordulnak és pedig tiszta fehérek, világossárgák, világosbarnák, de éppúgy sötétbarnák és feketék is. A világos színezésű állatok gyapjúszőre fehér, vagy fehéresszürke, a sötéteké hamuszürke. Ennek a szép kecskének az elterjedési köre Tibettől Bockharán keresztül a kirgizek országáig terjed. Bengáliában is meghonosították; Tibet hegységeiben, – amelyeket télen a legerősebb hidegben is felkeresnek – gyakran előfordul.
Hosszú ideig nem tudták az emberek, hogy melyik állat szolgáltatja azt a finom gyapjút, amelyből a legfinomabb szövetek készülnek. Végül Bernier francia orvos, amikor 1664-ben a nagymogul kíséretében Tibetet meglátogatta, megtudta, hogy ezt a gyapjút két kecskefaj, mégpedig egy vadon élő és egy szelidített adja. Később egy török kereskedőház megbízásából egy örmény kereskedő utazott Kasmírba és ott arról értesült, hogy csak Tibetben honos az a kecske, amely a kasmíri takácsok számára használható finomságú gyapjút adja. A bakok több, de kevésbbé finom gyapjút szolgáltatnak, mint nőstények. A nyírás májusban és júniusban történik. Az így nyert mennyiséget megtisztítják, a fedőszőrt a közönségesebb szövetek készítésére használják, míg a gyapjú-szőrt még egyszer a leggondosabb vizsgálatnak és kiválogatásnak vetik alá. A legkeresettebb a tiszta fehér, amely valóban a selyem fényével és szépségével vetekszik. Egyetlen állat kb. 0.3–0.4 kg gyapjúpihét szolgáltat. Egy négyzetméter elkészítéséhez kb. 800 gr szükséges. A valódi kasmírsál azonban 3000–4000 pengő értéket képvisel.
A nagymogul uralma alatt állítólag 40.000 sálszövőde volt Kasmírban, ez a hatalmas iparág azonban lassanként annyira megcsappant, hogy abból a 60.000 emberből, akiknek a szövés megélhetést biztosított volt, több ezren voltak kénytelenek munkahiány miatt kivándorolni. És még most sem tudott erőre kapni a szövőipar.
Ezeket a kecskéket is megkísérelte az ember Európában meghonosítani. Franciaországból indult ki a vállalkozás, de eddig tartós eredményt nem értek el.
A kecskék szellemi lénye éppen ellentétben áll a juhokéval. A kecske az emberek háztartásában bizonyos fokig önállóságát is megőrizte. A macska után valóban a legönállóbb háziállat. Ez azonban nem zárja ki, hogy idomításra alkalmas. A kecskék valóban megtaníthatók könnyű munkákra, könnyű kocsik húzására, azonban egy nagy részük még e mellett is megtartja saját akaratát. Ha úgy érzik, hogy túlerőltetik vagy gyötrik, vagy ha egyébként nincs kedvük munkára, semmiféle büntetéssel sem lehet őket a munka további folytatására bírni; sőt ellenkezőleg, az ütlegelések az állatokat még csökönyösebbekké teszik és ilyenkor megtagadnak minden engedelmességet.
A hegységekben az ember a kecskéket egész nyáron felügyelet nélkül szabadon hagyja legelni, csak néha-néha jön egy-egy szolgalegény, aki nekik sót visz és e mellett megfeji őket. Nem tekintve azt, hogy ők az ismerős ápolóktól nem félnek, itt egészen magukra hagyatva, tökéletesen úgy élnek, mint a vadállatok, kis csapatokat alkotnak, bizonyos váltókat betartanak, megismerik az őket fenyegető veszélyeket, s el is tudják ezeket kerülni; sőt néha a vadkecskékhez és a zergékhez csatlakoznak, akik tőlük nem idegenkednek úgy, mint a juhoktól.
Ez az önállóság teszi őket alkalmassá arra, hogy a juhnyájaknál mint „vezetőbak” szolgáljanak. Spanyolországban, Magyarországon, de különösen Délamerikában és Perúban gyakori ez az eset. Itt minden egyes juhnyájat egy vagy több kecskebak vezet. Az ismeretes erős üzekedési ösztön, amely minden kecskebakot jellemez, ráviszi őket arra is, hogy a velük lévő juhokat megugorják, természetesen eredmény nélkül. Mind a mellett azt a babonát, hogy a Chilében és Perúban honos sajátságos linasjuh ilyen párosodások leszármazottja, máig sem tudták egészen kiírtani.
Amint azt már a bezoár kecskénél is kiemeltük, a házi kecskék igen könnyen elvadulnak. Hahn a görög szigeteken kívül az összes földrészekről sok példát tud fölsorolni. Így Szent Ilona, Mauritius és Sardinia mellett Tavolara szigetén volt és van is vad kecske. Kétségen kívül a leghíresebbek a Csendes-óceán Robinzon szigetén élő sokszor emlegetett kecskék. (Itt játszódott le 5–6-szor különböző Robinsonáda, melyek közül a legnevezetesebb az, amelyet Defoe írt le könyvében.) Ezek attól a néhány állattól származnak, melyeket a sziget felfedezője Juan Fernandez rakatott partra 1563-ban. Ezek a kecskék egész rendkívüli módon elszaporodtak az ő új, nekik nagyon megfelelő hegyes hazájukban. Miután azonban alkalmilag itt kikötő ellenségeinek igen kedvelt zsákmányai voltak, – különösen a hajóslegénység élelmezésére használták – a spanyolok, hogy pusztítsák a kecskéket, kutyákat tettek partra. Ezek alaposan meg is tizedelték őket. Mikor lord Anson, aki hajóhadával, melynek legénységében rettenetes skorbut pusztított, 1741-ben júniustól szeptemberig Juan Fernandezen tartózkodott, az itt élő, 20–30 darabból álló csapatokba verődő kecskék számát már csak 200 drb-ra becsülte. Lord Anson szemtanuként írja le, hogy ezek az itt szintén elvadult kutyák hogy igyekeztek a kecskék közelébe jutni és ezek miként védekeztek. Több kutyát látott a lejtőn fölfelé rohanni, majd a magaslaton egy csapat kecskét pillantott meg; amidőn ezek a kutyákat észrevették, olyan helyre húzódtak vissza, melyhez csak egy keskeny gerinc vezet. Ide kiállva, várta be a vezérkos az üldözőket, készen arra, hogy minden közeledőt a mélységbe taszítson. A kutyák csupán 20–30 lépésnyire közeledtek, tovább nem merészkedtek a veszélyes, jól védelmezett úton, hanem lefeküdtek és végül a támadást be is szüntették. Az emberekkel szemben is annyira félénkeknek mutatkoztak ezek a kecskék, hogy Anson emberei alig tudtak átlagban naponta egynél többet belőlük zsákmányolni.
Midőn Pechuel-Loesche ezelőtt kb. 50 évvel a szigeten járt már nem talált ott elvadult kutyákat, és a kecskék a szorgalmas vadászás dacára is számosabban voltak, mint lord Anson idejében. Ezek nagyon félénkeknek bizonyultak és csak a legmegközelíthetetlenebb helyeken voltak láthatók; majdnem mindegyikük színe fakó vörösesbarna és csak egyik-másik volt közülük piszkosas fehérrel tarkázva, vagy pettyezett, mint a dámvad. Ermel A., aki Juan Fernandezen 1885-ben kötött ki, közli, hogy a jelenlegi telepesek a kecskére irányuló, nem éppen veszélytelen vadászatot fegyverrel és betanított kutyákkal szorgalmasan űzik. Szerinte a szomszédos lakatlan, mert majdnem megközelíthetetlen Santa Clara sziget kecskéktől népes. Ezekre is vadásztak alkalmilag, különösen, amikor a makacs fegyenceket Juan Fernandezről, – míg ez Chile büntető kolóniája volt – Santa Clara szigetére száműzték.
A kecske a hegyekre van teremtve. Minél meredekebb, vadabb, szakadékosabb a vidék, láthatólag annál jobban érzi ott magát. Európa déli részén és a többi földrész mérsékelt övein nehezen járhatnók be a hegységeket a nélkül, hogy legelésző kecskenyájjal ne találkoznánk. Ők a legkopárabb sziklák környékét is élénkké tudják tenni és a legszomorúbb vidéknek is kölcsönöznek valami bájt. Amerika és Ausztrália csak az európaiak révén jutott kecskékhez.
Állítólagos megfigyelések szerint a kecske nálunk 576 fajta növényből 499-félét eszik meg. A legelésnél tűnik ki legjobban fáradhatatlansága és szeszélyessége. Mindig új élvezet után futva, mindenütt csak keveset tép, megpróbál és belekóstol ebbe is, abba is, de a legjobbnál sem időzik sokáig. Különösen a falevelekre vágyik és éppen ezért jelentékeny kárt tesz a védett erdőrészekben. Közismert erdőpusztító. Nagyfokú elszaporodása miatt Dél-Európában az elpusztított erdő azért nem jön ismét rendbe, mert éppen a fiatal fák rügyező hegyeit harapdálja le. Csodálatosképpen baj nélkül eszi azokat a növényeket is, amelyek más állatokra nézve veszedelmesek, úgymint: a kutyatej, godirc, boroszlán, körfény, az erős-szekfű, a szattyú, citromfű, zsálya, bürök, mérges ádáz, és más ilyennemű növény; örül a dohánynak, szivarvégnek és más hasonló dolgoknak. A kutyatej élvezetétől rendesen hasmenést kap; a tiszafa és a gyűszűvirág számára is méreg. A legszívesebben veszi a hüvelyes növények fiatal gyenge leveleit, a káposzta és répaféléket és a legtöbb falevelet. A legtöbb hasznát látja a száraz, napos, termékeny magaslatokon található növényeknek. Rétek, melyek szeméttel vagy valamelyes rossz szagú anyaggal vannak bemocskolva, nem használhatók kecskelegelőnek, ugyanis még ott is undorodnak, ahol valamikor régen trágyázva volt. Szabadon legelő kecskék csak vizet kapnak inni, istállóban tartottak pedig rozskorpából és sósvízből álló keveréket.
A kecske féléves korában már alkalmas a szaporodásra. Az üzekedésük, ami rendszerint szeptember-november hónapokra esik és néha májusban is jelentkezik, gyakori mekegésükön és farkcsóválásukon észlelhető. Ha akaratát nem engedik teljesülni, úgy könnyen beteg lesz. A bak az év minden idejében nemzőképes és legjobb korban, – amely 2–8 év között van – egy bak 100 nőstényre elegendő. Az anyakecske a párzás utáni 21–22. héten 1 vagy 2, ritkábban 3 és csak kivételesen 4, vagy 5 kicsit ellik. Születésük után néhány perccel felállnak a kis gidák és keresik az anyjuk tőgyét. A következő napokon már szaladgálnak és 4–5 nap múlva az anyjukat mindenüvé követik. Gyorsan nőnek, a második hónapban ütköznek ki szarvaik, egy év alatt pedig elérik teljes nagyságukat.
A kecske jelentékeny hasznot hajt. Eltartása kevésbe kerül, nyáron úgyszólván semmibe sem: ő azonban ellátja a házat tejjel, és a szegény emberek földecskéjére ő szolgáltatja a trágyát. A kecsketenyésztést nálunk sokáig elhanyagolták, de az újabb időben ismét több figyelemmel foglalkoznak vele. Nevezetesen, mint „a kisemberek tejelő- és egyéb hasznothajtó állatja” jut a kecske gazdasági jelentőséghez. 1904 december 1-i számlálás szerint Németországban a kecskék száma 3 és egyharmad millió, aminek értéke kb. 600 millió márka volt. Sőt az 1912-iki hivatalos állatszámlálás már 88 millió 782.000 márkás értéket mutatott föl. Számítva tejét, húsát, bőrét, Detweiler szerint a németországi kecskeproduktumok összértéke 164 millió márka.
Némely helyen, így pl. Dél-Olaszországban, Egyiptomban a kecskéket duzzadó tőggyel, a tejkereskedőhöz hajtják és az ajtó előtt lefejik a kívánt mennyiséget. A vevőnek megvan ezáltal az előnye, hogy a még langyos tejet kapja, az eladó pedig nem mesterkedhetik a tejjel, nevezetesen nem vizezheti fel, amit különben ezek annyira szükségesnek tartanak. Még olyan nagy városokban is, mint Nápoly, találkozunk az utcán ilyen kecskenyájakkal. A tejből sokféle módon készítenek sajtot. Különben is a kecske testének minden része felhasználható. Húsát, különösen a fiatal gidáét, szívesek eszik, bőrét finomra cserzik, bundájából takaró lesz, a szőrét pedig szövésre használják fel. Így azután hasznosságánál és olcsó tartásánál fogva a kecske a kisháztartások igazi haszonállata, „a szegények tehene”, mint nevezni szokták. Ennek a hasznos állatnak az elterjedését nálunk sajnosan akadályozza még mindig a bak átható szaga, ami belőle az üzekedés idején kiárad és a levegőt bűzössé teszi. A kecsketenyésztés második akadálya a magtalanságra való hajlamosság. Lehetséges, hogy ez a tenyészirányban rejlik, ami odairányul, hogy a tenyésztés minden kényelmetlenségét – és pedig a bakszagot és a szarvakat, mely utóbbiakat a házi kecske igen kellemetlenül tudja használni – kiküszöbölve, szarvatlan fajtát érjenek el. Ezért akaratlanul nem a legerősebb természetűeket választották, ami lassanként a nemzőszerv elgyengülésére és növekvő magtalanságra vezetett. Újabban mintha ezt belátták volna, mert most szarvakkal ellátott kecskék is alkalmasak kiállításra.
